marta.sendorma@gmail.com

 

Jelenés

Létem, mely végleg elszivárgott,

S már nem maradt bennem a kósza hit sem,

Egy kicsorbult mozzanatban, mikor a teljesség már csak szilánk volt,

Egy emberarcban hozzám szólt az Isten.

Óh, hányszor hívtam, mutassa meg arcát,

az istenit – emberi, meleg szeretetben,

De nékem Ő alakká nem vált,

’azistenit’ – hát nem látja, hogy tengődöm tengeri-beteg szeretetlen.

És hirtelen, csoda lett, a végnek kezdetén,

Hinni is alig merem én,

Hogy valahol a térnek és időnek peremén

Az Úr ringat el bársony tenyerén.

Virágszirom tekintete angyali – mennyi áldást

hint rám,

Karfonat indája andalít – mennyei megváltást

adó eldajkáló hintám.

Rámterült egy selymes, gyermek-régi abrosz,

Ahogy megóvott szárnyával pelyhes, égi albatrosz.

Szemében a szavakon túli megértés gyöngye,

Megrezdült a percben a jelenések könnye.

Hisz egy kéz elég – ha a lélekig elér,

S ütemes mozgása ódon-sebzett, füstös hátamon

Békévé simítja sokmódon szerzett, üszkös bánatom.

Létem, mely végleg elszivárgott,

S már nem maradt bennem a kósza hit sem,

Egy kicsorbult mozzanatban, mikor a teljesség már csak szilánk volt,

Egy emberarcban hozzám szállt az Isten.

Mert megtörtént egyszer,

Hogy ott, ahol a testben a szív lakik,

Azon az oldalon

Átkarolt az oltalom.

 

Átváltozás

Lerakja mind a fegyvert,

Ki diadalt nem nyert.

Kifizettem hadisarcom,

Letépem hát hamis arcom.

Leveszem a karmokat,

Leteszem a kardokat.

Mert változhatok, változtatok,

Áldjatok vagy átkozzatok.

Megformálom

málló álmom,

Fényhomokba ültetem,

Napszívében fürdetem,

Örömkönnyel öntözöm,

Gyönyörvölgybe költözöm.

Hegeimet ritkítom,

Tengervízzel tisztítom,

Kavicsokkal felszántom,

A holt hámot lehántom.

Kezemmel szedem fel

Arcbőrömnek ráncait,

Eszemmel fedem el

Múltidőmnek sáncait.

Befejezem harcomat,

Újraírom arcomat,

S a kvarchomok

húzta

karcnyomok

elmossák

kudarcomat.

 

Magunk között

Csak halkan közlöm,

Szólva magunk között:

Szenvedek rossz napotoktól,

S a hűvös, zord „jó napot!”-okból

Oly gyakran rám köszön

Utcán, téren, szűk közön,

Tömegközlekedési eszközön

Mint rám omló vízözön

A rám rontó híg közöny.

 

Epigrammák

AZ OK

Az elmémben húzódó megannyi terv és

Az ennek nyomán létrejövő termés

Közötti karakteres kontraszt,

Mi az örökös bánat állagába fonnyaszt.

EMLÉKKÉP

Fejemben néhány kiterjedés nélküli pont,

Melyet az okság láncvonala font

Idő-sík-idommá.

PROBLÉMA-MEGOLDÁS

Amikor gondolkozom

a megoldhatatlan gondokat

mint lerágott csontokat

tovább gondozom.

SZÉGYENFOLT

Régen volt.

Hogy mit tettem,

Már átláttam.

Nagyon megbántam.

VÉG

Vágyam lelohadt.

Szívem elrohadt.

Hitem szétporhadt.

Életem kikorhadt.

Csak én maradtam meg.

 

PECH

Nem lehet más,

csakis véletlen,

hogy épp én lettem

ezen a Földön

értetlen.

RACIONÁLISAN

Hogy lehet másképp is,

ne vesd el,

de temesd el.

Más emberét szeresd el.

KÖRFORGÁS

Terheket cipelek.

Szatyrokat cipelek.

Szatyrokban terheket cipelek.

Szatyrokban almát, körtét, krumplit cipelek.

Almát, körtét, krumplit cipelek,

hogy legyen mit ennem,

menjen a testem,

s a terheket tovább cipelhessem.

MEGBESZÉLTÜK

Elmondtam őszintén.

Ő szintén.

Mégse történt semmi.

Ez minden.

MEGBESZÉLTÜK 2.

Őszintén elmondtam,

Csak ott rontottam el,

Hogy elvontan.

MEGVÁLTOZTATHATATLAN

Múlt.

Fejemben képek.

Tények.

HIBA

Álmom addig színesítettem,

hogy már nem lehet

hitelesített sem.

ORVOSI BRAVÚR

Osztatlan siker

a kettéosztott iker.

ÉBREDÉS

Fejemben a gondolat-cserepek

mint parányi verebek

szétrebbentek.

HAMIS KÖVETKEZTETÉS

Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt,

Mondják ők fönt.

De hogy lehetne a bor,

Mely Krisztus vére,

Az ember életének mérge?

SZAKÍTÁS

Egy mondat,

És pont.

Mindent bont.

Vége.

Még ne!

PESSZIMIZMUS

Félek, hogy elrontom az életemet.

Bár tudom, félelmem alaptalan.

Mert elrontani csak azt lehet, ami jó.

KÖVETKEZTETÉS

A párhuzamosan futó egyenesek

a végtelenben keresztezik egymást.

Ezért előbb-utóbb minden vonat kisiklik valahol.

VÁLASZTÁS

A minimalizmus maximumát

vagy

a maximalizmus minimumát?

SZEMFÉNYVESZTÉS

Hogyan épülhet fel tiszta lapokból a

hamiskártyás-vára?

SZABÁLY

Széllel szemben nem lehet…

Kár, hogy mindig szemből fúj a szél.

 

TÜRELEM

Mindennek eljön a maga ideje.

Ideje.

HELYZETJELENTÉS

Robbant a bomba,

Elszállt a pompa,

Hullt minden romba,

Voltam goromba,

Nem jössz karomba.

Egyedül maradok öreg koromra.

TŰNŐDÉS

Fekszem hason,

Várom, hogy hasson…

Közben tűnődöm azon:

Nem maradt másom,

Csak egykori,

elmosódott

sommás

hasonmásom.

BÚCSÚ

Zárd be magad után az ajtót, ha távozol,

Zárd be, ha elmész, és csillaggá változol,

Zárd be magad után az ajtót, ha kilépsz,

Zárd be, és többé vissza se nézz.

MOCSÁR

Ki akarok törni önmagamból,

Fel akarok nőni sejtmagomból.

Emlékeim lehúznak

az iszapig,

Rémképeim lenyúznak

sejtfalamig.

Az agyvizembe mártott múlt

Önnön örvényembe fúlt.

MAGÁNY

Nem vagyok egyedül.

Van, ki szeretetlenül magáz,

Van, ki keresetlenül magyaráz,

Van, ki szemenszedetlenül gyaláz,

Van, ki kegyetlenül aláz.

Nem vagyok egyedül.

Nem vagyok egyedül.

Belül

Egy másik egyed ül,

Ő értem, nekem, velem örül.

 

A múzsa bánata

 

Félsz szembesülnöd, hogy az ihlető

Csak egy köztünk élő itt-levő

Egy hétköznapi illető

Kiről a lepel, ha lehull,

Belőled többé nem nő virág,

Legfeljebb egy nefelejcs,

Melyet a valóság kirág?

 

Szeretsz távolról, önzőn-mohón

Melegszel a szívemen hevülő kohón

De arra nem gondolsz,

hogy nehezedik rám a múzsa

lét ezernyi mázsa

súlya,

s mi a lelkemet szúrja,

hogy tudom, elszáll a varázsa.

 

Szép lassan szétfoszt a bizonytalanság

Enyém lesz az átvertek sorsa

Mi megmarad belőlem csak morzsa

És az emészthetetlen torzsa

Így leszek egy Semmi

Egy összezavart roncs

Kit már többé nem tart össze semmilyen abroncs.

 

Szemedre vetem

 

Egocentrikus vagy kiváltképp,

Ahogy geocentrikus világkép

Közepén áll a Föld,

S hiszed,

Hogy körülötted kering

Az íratlan törvények szerint

Az összes ködként gomolygó,

Szerinted céltalanul bolygó

bolygó.

 

Véled, hogy mert pályájuk

Önmagukba visszatérően görbe,

Csak ténferegnek körbe-körbe

És zuhannak csöbörből vödörbe.

 

Tévedsz,

Ha csak a saját bűvkörödbe révedsz.

 

Tudod én nap mint nap küzdök foggal és körömmel,

Harcolok magammal, s hogy végezzek körömmel,

A korlátokat kacagva örömmel töröm el.

E törekvés lényege nem áll másból:

Kilépni az ívemet megszabó tömegvonzásból.

 

Szavak / II./ – Zárszó

Kihullnak számból a szavak,

mint lyukas zsebemből elcsöppenő

féltve őrzött javak,

Melyeken nevetve hízik

boldog-s-boldogtalan

és lemenőik.

Hetedízig

 

Felépítve

 

A gyöngeség földönt

S horizontálisan a földön – társad a lom

Körbevesz papír-alom, szemét-halom

S ezt tétlen nézi a társadalom

S hogy eljön a társad – álom.

 

A gyöngeség földönt

S horizontálisan a földön – társad a lom

S nem tudod, minek élsz e Földön

Hisz körbevesz papír-alom, szemét-halom

S ezt tétlen

nézi a társadalom

télen

S hogy eljön a társad – álom

Úgy vélem.

 

A gyöngeség földönt

S horizontálisan a földön – társad a lom

S nem tudod, minek élsz e Földön

Hisz körbevesz papír-alom, szemét-halom

S ezt tétlen

nézi a társadalom

Télen

is, és nyáron is

Szabadulna Tőled – akármi áron is

S hogy eljön a társad – álom

Úgy vélem

Vélem

Várom is

S összeáll a ledőlt várrom is.

 

Kegyelem

 

Könyökbe törölt könnyekbe fagyva

Fejét a könyvtárból elcsent könyvekbe hajtva

Isten megkönyörül rajta

• a szótlan kérést hallván

Örökül csak a szép emlékeket adva

Örömül

A bánatból felépült romok hamván

A hajtástól repedő

fehér papírlepedő haván

Engedvén, hagyván

Testét kihűlni a zord időben

Egy felcsillanó, utolsó, halvány

„Lesz még szőlő, lágy kenyér”-reménybe halván.

 

Pazarlás

 

Hány érzés volt, mit lelkemben melengettem

Majd hagytam felszállni az éterbe tova

A boldogság tékozlását magamnak megengedtem

Így nem lett örök örömöm tintával formázott nyoma.

 

Hány érzés volt, mit kacagva elöltem én

Szavakká nem fordíthatom őket már soha

Többé nem fogan belőlük nemes költemény

Hisz elillant szépségük múló bársonya.

 

Tovatűnt lelki társamnak

 

Mindaz mi volt közöttünk,

Mit a bizalom szövetéből kötöttünk,

Elmállott az idő s a tér mentén haladva,

Ahogy a szakadás lecsorgott a kivarrott mentén szaladva,

A közös kabáton, mely egybefont minket,

Hisz viseltünk hasonló-sors-inget.

 

Belátom, az öröklét ideája hamis,

Mert elkopik még a gömbgrafitos öntöttvas is,

A testedben szétáradó felizzott hasis,

Nem más - túlcsorduló bukásod okát jelző kavics.

 

Árnyképed már oly tűnő, fakó,

Mily messze van Budapesttől Makó,

De megmaradsz egy igaz emlékként talán

Agykoponyám belső falán.

 

Vallomás

Istenkerülő a hajlamom,

Így elfelejtem, hogy egy majdani hajnalon

Meg kell halnom, s az Úr előtt hajlanom,

Kit bár vallok, meg nem hallgatom,

Hisz hangját most még nem hallhatom.

 

Hittem...

Hittem,

hogyha én kiáltok,

ti felálltok

és

kiálltok

értem.

Tévedtem.

De máig nem értem,

miért nem

értem

nektek ennyit.

Pedig nagyon kértem.

Őszintén bíztam bennetek.

Még hitetlenül is reméltem.

 

Történelem

Minden kornak más az orra,

Más színeket szagol.

De minden kornak egy a sorsa,

Az enyészet felé lohol.

Ezért a szín, hogy megmaradjon,

átmenti magát,

Más árnyalatot vesz.

S a kor, mert élni akar,

Tűrőképesebb orrot növeszt.

 

Az emigráns dala

(a vonat ritmusára)

Zakatol bennem gondolat-vonat,

Zakatol bennem reszkető tudat,

Zakatol bennem elhagyott Anyám,

Zakatol bennem szenvedő Hazám.

Nem tudom, hogy merre menjek, lesz-e aki vár rám,

Nem tudom, hogy kit szeressek, ő lesz-e a sátán,

Nem tudom, hogy mit ehessek, lesz-e aki megszán,

Nem tudom, hogy hogy’ élhessek meg ott ilyen árván.

Egyre föl – egyre le,

Hegyre föl – völgybe le,

Egyszer fönt – egyszer lent,

Ez gyötör idebent.

Zakatol bennem gondolat-vonat,

Zakatol bennem reszkető tudat,

Zakatol bennem elhagyott Anyám,

Zakatol bennem szenvedő Hazám.